Mi történne, ha a Z generáció a máz helyett az igazi énjét mutatná meg a világnak? Milyen hatással lenne ez a társadalomra?
Egy személyes történettel kezdem ezt a posztot. A családunkban van két „z generációsunk”, a legkisebb, nehéz körülmények között született, pár orvos, nem jósolt pozitív jövőt neki. Ezzel szemben, most kezdi az egyetemen a mesterszakot, jól tanul, és mellette dolgozik. Kitartó, nyitott, emberséges és szorgalmas. A hozzáállása sokszor volt vérforraló, és néha még mindig, de ez nem azért, mert „z”, hanem mert fiatal.
Ezt a posztot most körbejárom egy kicsit szülőként, pedagógusként, kineziológusként és coach-ként is.
Hogy hányszor sóhajtottak fel annak idején az én szüleim is, hogy „bezzeg az én időmben”, fogalmam sincs, de amikor eljött az a pillanat, hogy én is ezt mondtam, eszembe jutott, mennyire idegesítő volt, és inkább elhagytam. Beletelt némi idő, de sikerült.
Sokszor találkozom posztokkal és videókkal a Z generációról, és csodálkozom az általánosításokon,
A családi fészek után, a munkahely a következő fejlődési szint. A munkahelyen, senkinek nem dolga a személyiségfejlesztés, mégis ez történik. A fiatalok, a kollégáktól, és a vezetőségtől látják meg, hogy milyen értékek vannak jelen, aminek nekik is meg kell felelniük. Ez egy intenzív terep, a fejlődésre. A szabályok, biztonságot adnak. Világos határok és elvárások nélkül kuszaság van. A rugalmasság pedig nagy kincs.
A munkahelyen, a saját viselkedésünkön keresztül látják a fiatalok, hogy hogyan dolgozunk, mennyire vagyunk elfogadók, belevágunk-e a kihívásokba, van-e önállóságunk, vállaljuk-e a felelősséget a hibákért, hogyan oldjuk meg a problémákat és a konfliktusokat, kihozzuk-e magunkból a legtöbbet… Példát mutatunk. Olyat-e amit érdemes követi, vagy olyat, amit inkább nem…?
A fiatalok szembesülnek az érvényes (vagy érvénytelen) munkamorállal. Megismerik a dolgozókat, milyen közöttük a hangulat, szeretik-e azt, amit csinálnak… Ha szajkózzuk, hogy „hogyan kéne”, és aztán ezzel ellentétesen viselkedünk, az kérdéseket vet fel.
Amikor meghalljuk, hogy „z generációst” kapunk, és negatív előfeltételezéssel fordulunk a bejárat felé, mi történik? Belép, és azonnal leveszi, hogy nem fogadják szívesen. Milyen esélyt kap ezzel? De ha jól fogadtuk, és ennek ellenére az első benyomásunk nem sikerült valami fényesre, akkor másnap, lehet, hogy a legapróbb jelre is ugrunk, mert arra figyelünk, hogy “na, ma megint mit csinál majd”? Ha pedig vagyunk olyan jó fejek és pozitívan akarunk hozzáállni, nem elég csak úgy tenni, mintha hinnénk vagy megbíznánk bennük. Nem győzőm elégszer hangsúlyozni, hogy nem a látvány, hanem az érzések jelzik két ember között a kapcsolat minőségét.
Vélhetjük azt, hogy nem akar dolgozni. Mert világosan látszik. De mi van akkor, ha ez csak tünet? Az ok pedig az, hogy fél a hibázástól? Ilyenkor beszélünk a “csak máz” jelzőről. Nézhetnénk ezt ilyen szemmel is. Vagy úgy, hogy „bezzeg az én időmben!”.
Én is dolgos ember vagyok, és tud zavarni, ha valaki csak ímmel-ámmal foglalkozik a teendőivel. Talán a koromból, vagy a szakmámból adódik, de egyre gyakrabban figyelem, hogy ez, talán csak máz…? Ilyen kompenzációk, sajnos jóval többször fordul elő, mint hinnénk. A friss pályakezdőknél elég gyakori az önbizalomhiány. De nagyképűnek, lezsernek mutatják magukat, “ők modernebbek, és jobban tudják, mint az öregek”. Ha innen is látjuk a dolgokat, akkor a fiatalok is nyitottabbak lesznek, jobban megy majd a kommunikáció és esélyt adunk az együttműködésre.
Generációs különbségek mindig voltak és lesznek is, ez a természet rendje. Azt biztos, hogy kihívás az egymáshoz kapcsolódás, a fiataloknak és az idősebbeknek is. Ezt is meg kell oldanunk, hogy egyetértésre jussunk. Fogalmazzuk meg világosan és pontosan az elvárásokat és legyünk következetesek.
És még valami. Arra lehet, hogy nem is gondolunk, hogy a fiatalok mennyi mindenre taníthatnak meg bennünket? (Ó, már látom a homlokráncolást) Például arra, hogy legyünk türelmesebbek, rugalmasabbak, elfogadóbbak. Egyik sem jelenti azt, hogy a fejünk tetején ugrálhatnak!
Fontos kulcs, a határok felállítása.
Amikor nem tetszenek nekik az elvárások, valószínű arrébb állnak. Gyakrabban váltanak, mint az előző generációk. Lehet ez a kitartás hiánya? Vagy talán rugalmasabbak? Vagy ők így fejlődnek. Egyébként nekünk is jobb, ha így alakul. Fellángolhat a remény, hogy legközelebb egy lelkesebb fiatalt kapunk.
A bejegyzés végén, úgy tűnhet, hogy a fiatalokat védtem. Mi sem áll távolabb az igazságtól. Inkább azt szerettem volna elmondani, hogy az általánosítás, miszerint minden “z” generációs ilyen vagy olyan, egyszerűen hamis.
Három fiút neveltem fel, és hű, de sokszor fogtam a fejem, hogy „úristen, mi lesz belőlük”. Túléltük a tinédzserkort, a “z”-szerűséget és a leválás viszontagságait … Igen, éreztem szülőként, pedagógusként és szakemberként is, hogy hibázok, de önostorzás helyett mindig felálltam, és javítottam magamon. Aztán felnőttek. Megállnak a saját lábukon, és lassanként elhagyják a felesleges lázadást is. Ha visszamehetnék, másképp csinálnám? Bizonyára. De azt a sok tanulságot, amit a generációs különbségek okoztak, pont ezek a hibák adták. Kollégaként ugyanez a dolgunk. Egy fiatalt mellé állni úgy, hogy közben mi válunk jobb emberré, ez az igazi kihívás.
Lenne kedved egy másik hozzáállást kipróbálni legközelebb?
Ha azt érzed a bejegyzés után, hogy ezzel gondjaid vannak, és szeretnél jobb kapcsolatokat építeni a másik korosztállyal/generációval, akkor várlak a Best Moment programba.