“Mindig úgy éreztem, hogy keresem önmagam, mintha nem lennék még az, aki lehetnék. Nem volt bennem harmónia, csak jógázás közben néhány pillanatra, percre, de ezek mindig elillantak, amikor visszacsöppentem a magam kis valóságába.
A kineziológiai beszélgetések hozzásegítettek, hogy megismerjem, megértsem és elfogadjam magam; és mivel minden ilyen alkalom olybá tűnt, mint egy-egy nyomozás, hallatlanul élveztem is.
Persze vannak személyes viszonylatai is a dolognak: én egy olyan embert ismertem meg, aki nyíltan, segítőkészen és felkészülten foglalkozik velem, és aki így, a mentorommá vált.
Elindított azon az úton, amin járni akartam, és amikor hezitálok, hogy merre menjek, segít utat találnom.
Persze ez is, mint minden kommunikáció, kétirányú. Elmenni egy kineziológushoz nem elég. A problémáinkat nem ő oldja meg. Ő “csak” szembesít velük, megerősít a céljainkban, bátorít az úton, szeretet sugároz és opciókat ad. Nélküle talán egy élet is kevés lenne.
Így hát nem ajánlom olyan embernek a kineziológust, akiben nem él a vágy, megismerni saját magát, és a lehető legjobbat kihozni a mindennapokból.
Mindenki más igazi felfedező, és a számunkra legismeretlenebb, de minden szempontból a legközelebb álló céllal érdemes kezdeni a felfedezést – saját magunkkal.” (név nélkül)