Félj bátran!
Gondolatmozdító

Félj bátran!

„Nagy hatalma van a valódi történeteknek …

Elűzi az unalmat, a csüggedést, felserkenti az erőtleneket, lecsillapítja a nyughatatlanokat és mindenre megadja a választ, még arra is, amit senki meg nem kérdezett.”

 

Példaképektől hemzsegő világában élünk. De vajon egy sokszor csodásnak tűnő élet hiteles-e, vagy egy buborék csak, ami egy napon szétpukkan?

Al Ghaoui Hesna elsősorban konfliktuszónákból adott tudósításaiból ismert. Volt külpolitikai újságíró, riporter, forgatott a Gázai övezetben, szerkesztő-riportere és műsorvezetője a Bábel című riportműsornak. Ki lehetne hitelesebb, abban a beszélgetésben, ahol a félelem és a példakép kérdését összekapcsoljuk?

 

Mi a véleményed a példaképekről?

“Szerencsésnek tartom, ha van pozitív példa előttünk. Azonosulni tudunk vele, mert hasonló álmokért küzd, és hasonló félelmekkel indult neki az életnek.

Azok, akik őszintén beszélnek a nehézségeikről, és arról, hogy milyen démonokkal kellett megküzdeniük, mélyen beépülnek az emberek tudatába, valódi hősökké és valódi példaképekké válnak, és tényleg erőt adhatnak. Károsnak tartom, amikor mű életeket, mű képeket mutatnak be az emberek, és csak a tökéletességet sugározzák önmagukról.”

 

Nagyon sok történetet hoztál távoli országokból. Számunkra ezek nem megfoghatóak, nem éltük át őket, hatnak ránk?

“Kíváncsi voltam, hogy tényleg olvasnak-e még az emberek? Azt kell, mondjam, hogy megdöbbentem, mert úgy látom, hogy sokkal több emberhez tudtam mélyebb szinten eljutni a könyvemmel, mint a tévén keresztül. Igaz, ott nagyobb számok vannak, de talán egy napig emlékeznek csak rá. Más, amikor ott van az a könyv az éjjeliszekrényen és akár heteken át olvassa az ember.”

 

A könyvedben, a félelemről írtál. Bátornak születni kell?

“Szerintem nincs olyan, hogy gyáva vagy bátor ember. Itt az egész, a komfortzóna kérdéséből indul ki, hogy el merjük-e hagyni, azt a biztonságos terepet, ahol már csukott szemmel is biztonságosan mozgunk. Ez nagyon fontos lépés, mert ez a bátorság első tesztje. Ilyenkor elfogadjuk azt, hogy olyan helyzetekbe kerülünk, amit nem feltétlenül tudunk kontrollálni, ugyanakkor kénytelenek vagyunk saját magunkra hagyatkozni, azon képességeinkre, hogy bár nem tudjuk, mi várható, mégis elhisszük magunkról, hogy meg fogjuk tudni oldani a felmerülő helyzeteket.

Jó lenne egy olyan világban élni, ahol az emberek őszintén kimerik tenni a félelmeiket. Mert a félelmet sokszor a gyávaság vagy a gyengeség jeleként dekódoljuk, pedig szerintem pont az a bátorság, ha meg merjük mutatni azt az oldalunkat is.”

 

Mi változott meg az életedben, a hozzáállásodban az eddigi tapasztalataid tükrében?

“Én is hajlamos vagyok a panasz kultúrájába belesüllyedni, sóhajtozni, és arra koncentrálni, ami nincs. Ilyenkor sokat jelent, hogy észreveszem, és két virtuális pofont adok magamnak, és azt mondom, „jó, akkor most jusson eszembe, amit itt meg ott tapasztaltam”. Ebben biztos, hogy segítenek az eddigi tapasztalataim.”

 

Hol van annak a határa, hogy mi irányítunk, de már lehet, hogy el kéne engednünk…?

“Abszolút úgy látom, hogy az életünk 90%-át már a tudományoknak és a technikáknak hála, tudjuk irányítani, de megőrülünk attól a 10%-tól, amit nem, és az összes erőforrásunkat, időnket, energiánkat arra pazaroljuk, hogy azt a 10%-ot is az uralmunk alá hajtsuk. Hogy meg tudjuk állítani az öregedést, visszafordítani az idő kerekét, mindent képesek legyünk befolyásolni. Pedig pont abban a 10%-ban rejlik a hatalmunk arra, hogy bátrak legyünk, mert amikor olyan terepre merészkedünk, ahol nem tudjuk irányítani a dolgokat, de bízunk magunkban, hogy biztosan jól tudunk majd reagálni és megoldani helyzeteket, ott kezdődik a komfortzóna elhagyása. Ott kezdődik a saját határaink feszegetése.

Az ember fél a félelemtől, ez teljesen normális dolog. Ha valamit nem tudunk kontrollálni, az akaratlanul is félelmet kelt bennünk. Csak az nem mindegy, hogy mit kezdünk ezzel. Ha már tudatosítjuk, hogy „oké, félünk”, de bízunk magunkban, hogy majd megoldjuk, megtettünk egy nagyon fontos lépést.

Ezeket a sikereket aztán muszáj elraktározni, és téglaként beépíteni az önbizalomba, és nem azt mondani, hogy „ó, ez bárkinek sikerült volna, ez nem nagydolog!” Mert pont ezeknek a hatására fogunk legközelebb még messzebbre merészkedni. Kezdjük elhinni, hogy bátrak vagyunk, kezdünk bízni magunkban. Sok ember az első kudarcnál visszaszalad a komfortzóna határa mögé, és azt mondja, hogy „á, ez nekem nem megy”.

Nem vagyunk azonosak a félelmeinkkel! Attól, hogy elsőre, másodszorra, sőt, talán ötödszörre sem biztos, hogy sikerül úgy reagálnunk egy helyzetre, ahogy szeretnénk, hatodjára még akkor is sikerülhet! Fantasztikus történeteket láttam, olyan emberekről, akik volt, hogy 10 évig nem tudtak szembenézni egy-egy helyzettel, de a 11. év után sikerült átlépnie azt a bizonyos határvonalat, és nem a félelem miatt, hanem annak ellenére cselekednie. És ezt lehet gyakorolni és fejleszteni.”

 

Ha valaki fél, segít az, ha letagadja?

“A legtöbb ember ilyenkor el kezdi elhitetni magával, hogy „én nem félek…, nem szabad félni…, a félelem rossz dolog…”, és elnyomják ezt az érzést. Akkor kezdi a félelem az aknamunkát. Ha nem tudatosítjuk, és nem veszünk róla tudomást, akkor van az, hogy nem is tudjuk megválasztani a válaszunkat.

Ilyenkor az ember, az agy legősibb területei által vezérelve, ösztönösen cselekszik, és legtöbbször a saját értékrendével ellenkezően reagál.

Pedig attól, hogy félünk, nem feltétlenül kell ösztönösen, ösztönből reagálnunk. Ha ilyenkor képesek vagyunk felismerni magunkon ezt az érzést, és elfogadni azt, akkor képessé válhatunk arra is, hogy végiggondolhatjuk a helyzetet. A csodálatos ebben az, hogy mindössze azáltal, hogy kicsit kívülállóként tekintek ilyenkor magamra és a helyzetemre, máris stimulálom az agyam fejlettebb részeit, és akkor tudok racionális fejjel gondolkozni, reagálni egy félelemmel teli helyzetben is.

Ez a válasz sokkal nagyobb eséllyel lesz olyan, amire büszke leszek.”

 

Sok a félelmünk, mit jelent a biztonság?

“Olyan üzenetek között élünk, ami a bizalmat lerombolja, és azt sugallja, hogy a világ egy kiszámíthatatlan hely, és nekem védekeznem kell, és akkor megszületik az áldozat mentalitás. Ilyen helyzetben nem vállaljuk a felelősséget az életünkért és a döntéseinkért. Márpedig az alapvető bizalom a világ és a többi ember felé eltűnik, nem lesz, ami táplálja az önbizalmat. Az a dolgunk, hogy ezt a bizalmat visszaépítsük, vagy ne hagyjuk csorbulni.

 A hiány kultúrája miatt folyamatosan attól félünk, hogy elveszítjük a munkahelyünket, a pénzünket, kevesebb lesz belőle, és még meg sem történt mindez, sokszor az ettől való aggodalom önmagában képes traumatizálni embereket.

Az a megdöbbentő, hogy sokkal nagyobb hatalma van a tudatunknak a testünk fiziológiájára, mint azt gondolnánk.

A nyugati szemléletmódra jellemző, hogy folyamatosan a biztonságérzetünket hajkurásszuk, ezért a változatlanságra hajtunk. És ez megint a kontrollmániáról szól. Azt gondoljuk, hogy akkor leszünk boldogok, amikor valamit elérünk, és azt képesek vagyunk változatlanul fenn tartani, vagy akkor, ha nem történnek nagy hullámok az életünkben. Az állandóságba akarunk belekapaszkodni, és elérni azt, hogy ne változzon semmi. De ezáltal olyasmi ellen küzdünk, ami az élet legalapvetőbb természete: a változás. Ezért ebben a küzdelemben eleve kudarcra vagyunk ítélve.”

 

Ez ugye, csak egy látszatbiztonság…

“Ez abszolút látszatbiztonság. Teljes mértékben. Alan Watts mondta, hogy „A legnagyobb biztonság a bizonytalanság 100%-os elfogadásában rejlik.”

A szegény országokban járva, megdöbbenve tapasztaltam, hogy mennyivel életvidámabbak az emberek, a boldogság sokkal jobban érzékelhető.

Ott sokkal jobban elfogadják azt, hogy az élet változik, a halál ugyanolyan természetes része az életnek, mint ahogyan az is, hogy időnként fönt, máskor lent van az ember, és ebből nem kreálnak katasztrófát.”

Ismerjük-e, és felvállaljuk-e önmagunkat?

“Divattá vált, hogy ismerjük meg minél inkább önmagunkat, foglalkozzunk minél többet a lelkünkkel. Ami alapvetően nagyon jó és fontos. Kérdés, hogy ki mennyire őszintén akarja ezt? Sokszor, amikor elindulunk ezen az úton, és olyan dolgot látunk, ami nem tetszik, akkor inkább sutba vágjuk az egészet, ahelyett, hogy vennénk a bátorságot és az energiát és egy picit mélyebbre mennénk.

Nem eltávolodni kell attól, amitől félünk, hanem pont hogy még közelebb kell mennünk, mert akkor kirajzolódnak a körvonalak. Attól félünk, amit nem ismerünk.

Amíg nem indulunk el a félelem irányába, amíg nem lépünk ki a komfortzónánkból, sosem fogjuk megtudni, mire vagyunk képesek.

Én világéletemben egy nagyon lassú, mindent ötszázszor átrágó, megfontoló, hezitáló ember voltam.  Azt gondoljuk, hogy ez nem egy olyan karakter, aki háborús terepre való. Mert ott nincs idő… Amikor eldöntöttem, hogy elindulok az első ilyen terepre, volt egy vágyam, egy célom, ami erősebb volt a félelmemnél. Hajtott a kíváncsiság. Aztán olyan dolgot tapasztaltam meg saját magamról, messze kívül a komfortzónámon, amit sose tudtam volna meg, ha nem megyek ilyen helyre. Ugyanis bámulatosan precíz, gyors, pontos, hatékony voltam mindig ezeken a forgatásokon.

Teljesen ledöbbentem, hogy nekem van egy ilyen oldalam is, fantasztikus volt ezzel szembesülni. És ez csak egy tulajdonság, amit megtudtam magamról.

Szerintem tényleg sosem tudhatjuk meg igazából, hogy kik vagyunk, ha csak a biztonságos zónán belül mozgunk.

És leélhetjük úgy az életünket, csak kérdés, hogy az milyen élet?

 

El kell indulni afelé, ahol azt érezzük, hogy van még dolgunk, azért, hogy teljes életet éljünk. Ha találunk egy célt, ami erősebb a félelmünknél, az motiválni tud minket, hogy átlépjük a korlátainkat és meglépjünk dolgokat.

Minden embernek vannak félelmei, és néha nem sikerül egyedül megtennünk az első lépést. Olyankor kérhetünk segítséget, hogy egy darabon kísérjen el valaki minket.

Aztán egy ponton túl végre elhihetjük magunkról, hogy igen is képesek vagyunk sok mindenre…”

Nagyon szépen köszönöm Hesnának, hogy megosztotta velünk gondolatait!

Bánfi Andrea ©