szeretet

Nagyszüleim kis faluja

Nagyszüleim kis faluja

Ahogy közeledett a csühös az állomásra, és elhagytuk a sorompót, tudtam, hogy megérkeztem.

Beleszippantottam a levegőbe. Mennyire más volt, mint a városban… Alig vártam, hogy belépjek a kapun és beleolvadhassak széles mosolyukba és ölelő karjaikba.

Öt gyermeket neveltek fel, szerény körülmények között, és főiskolára, egyetemre küldték őket. Nyaranta összegyűltünk, és a tornácon egy finom húsleves mellett hatalmasakat beszélgettünk és nevettünk.

A baromfiudvarból behallatszott a kacsák hápogása és a csirkék rikácsolása.

Gondolhatnám, hogy a szegénységben sok a hiány.

Ezek a falusi nyarak azonban egészen mást mutattak meg nekem. Mindenkinek jutott ölelés, nevetés, vidámság, itt, távol a város zajától.

Imádtam a reggeleket, amikor álmosan kibotorkáltam a kis konyhába, hogy felcsendüljön a legkedvesebb kérdés „jöhet a bundás kenyér?” Máris koppant a tojás héja, ahogy feltörte nagyanyám. Nagyapám már hozta is az érett paradicsomot és paprikát a kis kertből… Megunhatatlan volt.

Mélyen belém mart, amikor mindez szerte foszlott…

Az árván maradt kis házat hosszú ideig meg akartam venni. Olyan erősen fájt, és én azt hittem, ezzel meggyógyíthatom. Magamat… az emlékeimet… a bolondozást… a hiányt…

Semmi vigaszom nem volt.

Amikor végre magamhoz tudtam ölelni az emlékeimet, valami olyasmi történik, ami még soha… Egyre több szépség és öröm bukkant fel.

Elvesztettem őket, igen, fáj. Mert fontosak voltak.

Sok év telt, mire rájöttem, hogyan lehet szeretettel emlékeznem…

Amikor már nem az utolsó idők fájdalma határozta meg a napjaimat, hanem az élettől ajándékba kapott sok-sok közös élmény…

 

Bánfi Andrea©

Legyen ez a Te időd, készíts egy finom kávét, vagy egy teát, és lépj be a Montázs Blog világába. Olvasgass kedvedre. Találj rá arra a gondolatra, ami biztat, megerősít valamiben, vagy egyszerűen csak megnyugtat. Ha tetszik, akkor add tovább, és vidd hírét.

Tarts velem. #montázsblog