Messzebbről vajon jobban látom?
Volt egy gyermekkori szupererőm, ami időnként elhalványult, de az AI felerősítette. A kíváncsiság kinyitotta előttem az AI világ kapuját.
Megértettem, hogy lépnem kell. De merre és hogyan fogjak hozzá?
A Qigong sosem hagyott még cserben. Kimentem a természetbe, elvégeztem a kedvenc mozdulataimat, majd rábíztam magam a csendre. Hátha megjelenik a káoszban a rend, és megélhetem a korlátokon túli határtalanságot…
Nem elsőre, de napokkal később megszülettek a válaszok.
#1: Elfogadom azt, ami van. Az AI nem fog megszűnni, én meg felszabadulhatok az ellenállás fogságából.
#2: Szükségem lesz új képességekre. Nem a régi énem továbbfejlesztett változatára, hanem egy új szakmai identitásra.
#3: Felteszem a kérdést, mi van, ha nem csak potenciális eszközként, hanem új kollégaként fogadom az AI-t?
#4: Az AI-terápia még komoly kockázatot jelent, ha nem jól alkalmazzák. Segítem az ügyfeleimet abban is, hogy biztonságosan használják.
#5: Fenntartom a kíváncsiságomat. Gyakorlok és kísérletezgetek, gyakorlok és kísérletezgetek, gyakorlok és kísérletezgetek…
Fellélegeztem. Már tudtam, hogy ez az irány lesz jó.
A jelen – amikor az AI ott ül velem az irodában
Zseniális helyzet, mert egyszerre vicces és ijesztő. Mintha valóban ott lenne egy láthatatlan harmadik fél a konzultáción.
Mielőtt ez megtörténhetett, hosszú hónapokon át kérdésekkel ostromoltam magamat és az AI-t. Ismerkedtem a rendszerekkel, válogattam, melyik válik hasznomra. Állandóan szem előtt tartottam a szakmámat és az új identitásomat.
Izgultam, milyen lesz az első nap amikor bevonom az ügyfeleimet is ebbe a különleges módszerbe. Hogyan reagálnak majd? Biztosítani tudom a folyamatosságot? Hogyan birkózom meg azzal, ha elakadok?
A lelkesedésem bizonyára sugárzott rólam, mert a konzultációk jó hangulatban zajlottak.
Azóta is mindenről jegyzetelek, reflexiót és önreflexiót tartok, kutatok, kísérletezgetek, és folyamatosan ötletelek. Ebből áll a 24 órám. Igen, még az álmaim is.
A jövő – miért ne add fel?
Az első próbák után, elképzeltem egy jövőt, amikor túl vagyok a kezdeti nehézségeken. 2026 van. Már nem félek, értem az AI-t, összeszedetten dolgozom, és még a rohamosan változó fejlődést is élvezem. Az ügyfeleim bátran használják az AI-t otthon, és tudják, hogy a mély munkához kell a szakember. Tudatosabban jönnek a konzultációkra, alig várják, hogy kibogozzunk olyan szálakat, amit csak mi hárman tudunk: az ügyfél, én és az AI. Terjed a híre, hogy a problémákat izgalmasan és hatékonyan oldjuk meg, egyre többen keresnek fel és a sok tapasztalatnak köszönhetően nő a szakmám színvonala.
Ez így roppant vonzó számomra. De ezt, csak tudatosan és fókuszált figyelemmel valósíthatom meg. Szóval erre készülök.
Záró gondolat: híd a szakadék fölött
Ha egy olyan képet vetítünk magunk elé, ahol látunk két partot, az egyik a régi, biztonságos világunkat, a másik a lehetőségekkel teli jövőt szimbolizálja, vajon mekkora a szakadék köztük?
Ha egy hidat építenél a két part közé, hogyan tennéd?
Én úgy építettem egyet, hogy közel merészkedtem az AI világához, és barátságot kötöttem azzal, ami eleinte megijesztett.
Így, hatékonyabbá vált a segítségem is. Végül is nem arról szól a szakmánk, hogy a lehető legjobbak legyünk és a legtöbbet nyújtsuk azoknak, akik hozzánk fordulnak válaszokért?
És ha valaki nem akar az AI-vel dolgozni? Nem jelenti, hogy nem jó szakember. De sajnos, valószínű, hogy lemarad. Nem azért, mert az AI helyettesíteni fogja, hanem mert az a szakember kerül előtérbe, aki ismeri az AI-együttműködés fortélyait, és gyakorolja is azt.
De van itt pár csavaros kérdés: vajon tényleg jó ötlet együtt dolgozni az AI-val? Vannak dolgok, amiket csak most láttam meg, és amit nem szabad elhallgatni. A következő részben erről őszintén írok.
A szerző, Bánfi Andrea, kineziológus és coach, aki az AI-integrált terápia területén végez úttörő munkát. Jelenleg hibrid terápiás protokollok kifejlesztésén dolgozik.