Sokan nem is sejtik, milyen erő rejlik a személyes tér megóvásában, Te tudtál erről?
Volt már úgy, hogy a strandon leterítetted a cuccaidat, aztán újabb strandolók érkeztek és olyan közel pakoltak le, hogy szinte rálógott a lábuk a törülköződre? Vagy olyan, hogy sorban álltál a boltban a pénztárnál, és a mögötted álló rád tolta a bevásárló kocsiját? Észrevehetted, hogy ők ezt totál természetesnek tartják. Mi pedig? Általában morgunk, maximum finoman arrébb toljuk őket. De nem igazán szeretünk szólni. Szóval legtöbbször kiállunk a sorból, vagy arrébb húzzuk a törülközőnket…
Az ilyen helyzetek azokról a láthatatlan én-határokról szólnak, amit, ha nem tudatosítunk, akkor nem fogjuk érteni az ilyen helyzeteket.
Amikor egy kisgyermek vagy tinédzser jól el van egyedül, és ritkán játszik a többiekkel, akkor „biztos valami baj van vele”. A szülő kétségbe esik, a pedagógus panaszkodik, elviszik különféle terápiára, de nem változnak a dolgok, és ez, elkíséri felnőttkorra is. Addigra már azonban egy megbélyegzett, negatív jellemvonást cipel magával.
Elfogadjuk, vagy küzdjünk ellene?
Aki belekontárkodik más életébe, teljesen normálisnak tartja, hogy nyugodt szívvel belenyúljon a hűtőbe, amikor vendégségben van, vagy belenézzen a kolléga fiókjába és a laptopjába annak engedélye nélkül is. És aki védi a területét, és megválogatja, hogy kit enged oda be, miért ne tehetné azt meg?
A kétféle magatartás gyakran feszül egymásnak és konfliktusokat szül. Képzeld el: a területét védő felbőszül és a behatoló nyugodt… Vagy a területét védő nyugodt és a behatoló bőszül fel… Az győz, aki az erőteljesebb?
Egy jó megoldás van. Ha meg tudjuk tartani az egyensúlyunkat. Hiszen bennünket zavar, mi feszülünk be és a stressz nekünk okoz károkat, míg a másik ember vígan el van. Itt is él az az ökölszabály, hogy senkit nem tudunk megváltoztatni, csak arra vagyunk hatással, amit mi teszünk.
A nyugodtságot nem lehet erőltetni. Ha oda akarunk figyelni a légzésre, ahogy azt a filmekben is egyre gyakrabban látjuk, nem működik, ha csak a kritikus helyzetben vesszük elő. De ha rendszeresen gyakoroljuk, akkor valóban nagy segítség lesz ott és akkor, amikor szükség van rá.
Megtanulhatjuk jól kezelni ezeket a helyzeteket, és azt, hogy miképp vegyük rá magunkat olyan feladatokra, ami nem a mi stílusunk, de ez nagy erőfeszítésünkbe és energiánkba kerül. A legcélszerűbb az, ha megtaláljuk azt a munkát, ahol ez a tulajdonság előny. Ilyen a kreatív munka, az alkotás, a kutatások, az elemzések, a mélységi stratégiai gondolkodást igénylő munkák, és az önállóságot igénylő munkakörökben is jól teljesíthetünk.
Ha hátráltat valamiben ez a jellemvonás, vagy stresszt, fáradtságot okoz, és folyton lemerülünk, akkor minél hamarabb keressünk megoldást. Addig is tegyünk fel néhány jó kérdéseket, mert azok elvezetnek bennünket a felismerésekhez. Nehezen alakítunk ki kapcsolatokat? Feszültté tesz, ha sok emberrel vagyunk együtt? Nem bírjuk elviselni, ha valaki túl bizalmas? Elutasítjuk az ölelést? Izzad a tenyerünk minden kézfogásnál? Elhúzódunk, ha valaki a vállunkra teszi a kezét? Estére lefáradunk? Küzdelmet jelent megmutatni a vállalkozásunkat? Nem szeretjük a csoportos együttműködéseket?
Nehéz beismerni, hogy nem vagyunk közösségi emberek, ott, ahol ezt elvárják tőlünk. De a mentális és lelki gyógyulás az elfogadással kezdődik. Elfogadjuk-e önmagunkban azt, aki jobban szeret nagyobb távolságot tartani az „átlagosnál”?
Úgy láthatod, hogy kevés az olyan magányos farkas, mint te, de hidd el, rengeteg ember jár ugyanilyan cipőben, csak az erős megfelelési kényszer miatt, úgy tesznek, mintha… Bele akarnak illeszkedni a környezetükbe. A gond az, hogy a jellemük nem tud ekkorát váltani, és miközben ezt erőltetik, hatalmas stresszt okoz. Elfojtják a valód énünket, ez pedig előbb-utóbb megbosszulja magát.
Mindenekelőtt fontos tudni, hogy az én-határokat mi alakítottuk így ki.
Ennek oka lehet a családi minta (távolságtartók), vagy egy régi sérelem (valaki túl közel került hozzánk és megbántott), vagy egy hiedelem (biztosabb, ha távol maradsz), vagy ezek keveréke. És bár tudattalanul építettük ezt fel, de tudatosan változtathatunk rajta. Egy régi minta, mára már már elavulhatott, és megakadályozhat bennünket egy felszabadultabb életvitelben. Ha megérted, hol húzódnak az énhatáraid, erőt kovácsolhatsz az előnyeiből, és könnyedén legyőzheted a korlátait, amik eddig visszatartottak attól, hogy teljes életet élj.
Egy utolsó gondolat még idekívánkozik. A személyes tér biztonságot és stabilitást ad, ezért fontos, hogy megismerjük a határait. mert akkor nyugodt maradhatsz a legnagyobb vihar kellős közepén is. Ezt egy másik bejegyzésben bővebben kifejtem.
Ezek után mit gondolsz, érdemes lenne elgondolkozni azon, hogy Neked hol vannak az én-határaid? A Best Moment programban tűpontosan meghatározzuk ezt és olyan eszközökkel látlak el, ami a nehezebb helyzetekben is segítségedre lesz.