Volt egy álmom
Gondolatmozdító

Volt egy álmom

“Kopogtatnak, megyek ajtót nyitni.

A küszöbön egy öltönyös ember áll, kezében tollal, papírokkal…

Elmosolyodik, és barátságosan közli velem, hogy hivatalos ügyben keres, rákérdez a nevemre, hogy azonosítson.

Majd folytatja.

„Itt az áll, hogy Ön arra vágyik, hogy szabad ember, aki minden reggel boldogan kel fel, az önbizalma teljes, a személyisége határozott és magabiztos!”

Észbe kapok, hogy ez csak egy álom, dehogy vágyok én ilyesmire… mire azonnal megváltozik a kép: beborul az ég, viharos erejű szél tépi ki az ajtókilincset a kezemből.

A küszöbön álló férfi hangereje ércessé válik, arca merevvé.

„Nos, közlöm Önnel, hogy most nyakon csíptük!  Ideje lemondania az ábrándjairól…”

A villám a közelben belecsap valamibe, hatalmas dörgés hallatszik…

Bevágódik az ajtó, és a hirtelen beállt csendben, már csak az eső kopogása hallatszik: „ne képzelődj, ne higgy el ilyeneket magadról…”

 

Aztán reggel felébredtem, a párnámon könnyek nyoma, én pedig mintha mázsás terhet cipelnék a vállamon, belebújtam a papucsomba, és elindultam a taposómalomba.

Egész nap az álom járt a fejemben…

 

Ki volt az öltönyös ember? Először felmagasztal, aztán a mélybe taszít.

Mit tehetnénk vele? Behívjuk egy kávéra, vagy rácsapjuk az ajtót, hogy vigye a rossz hírt, ahova akarja…

És mi van akkor, ha mi magunk vagyunk az az öltönyös ember?…

Mi van akkor, ha itt az ideje valaminek, amire figyelnünk kellene?

Bánfi Andrea ©