Kisgyermek érkezik
Gondolatmozdító, Hangos

Kisgyermek érkezik

„Nagy hatalma van a valódi történeteknek …

Elűzi az unalmat, a csüggedést, felserkenti az erőtleneket, lecsillapítja a nyughatatlanokat és mindenre megadja a választ, még arra is, amit senki meg nem kérdezett.”

Amikor édesanya akartam lenni, hát az lettem. Rögtön, azonnal, ahogyan szerettem volna. Vagy ahogyan terveztem? Nem tudom, lehet egy babát tervezni?

Akkor elmentem vérvételre, hogy megmondják azt, amit egyébként tudtam már. Aztán betelefonáltam, az eredményem negatív lett.

Ez nem lehet igaz!

Azt mondták, hogy ilyen előfordul, korán van még, menjek újra, és leveszik újra, és az majd jó lesz. Mentem, mentem egyenesen futottam a laborig.

Aztán újra telefonáltam, és az eredményem, negatív. Itt már egy kicsit összeráncoltam a szemöldökömet…

Aztán a kezemet a hasamra tettem, és elmosolyodtam: „Aa, itt baba van, hiába mond a vizsgálat akármit! No, majd az ultrahang!”

Oda is elmentem, felfeküdtem az ágyra, felhúztam a pólómat, a hasamra kent zselészerű anyag kicsit hüsi volt, de nem számított. Teljesen magabiztosan néztem a képernyőt. Valahogy nagyon lassan telt el az a pár perc, amíg megszólalt a professzor. „Hát, én, nem látok petezsákot!”

Éreztem, ahogy az ereimben és az agyamban felgyorsul a vér, lüktetni kezd a halántékom, és rettentő dühös leszek. Egy orvossal nem akarok tiszteletlen lenni, visszakérdeztem hát, nagy óvatosan és nyugalmat erőltetve magamra. „Nem lát, professzor úr, vagy nincs?”

Szeretek pontosan fogalmazni, és igen, ez itt most egy égetően fontos kérdés volt számára. Emlékszem, ahogy elvörösödött, rám nézett, letolta a szemüvegét, az orra hegyére, és kemény hangon azt felelte, „Nincs. Majd jöjjön vissza egy hónap múlva!”

Képtelen voltam rábólintani a megjegyzésére.  Én? Minek jönnék vissza? Tudom, hogy baba van a szívem alatt, és nem hagyom, hogy bárki eltérítsen ettől!

Amikor hazaértem, egy levél várt rám. A véreredményem volt, pozitív. Telefonálnom kell, most azonnal, mi az igazság? A túloldalon, a hölgy nagyon segítőkész volt, utánanézett, és közölte, hogy igen, a második vérvételem pozitív lett, sajnálja, mert biztos, hogy a múlt alkalommal, véletlenül, az első eredményemet diktálta be.

 

Aztán telt az idő, nőtt a pocakom, és annak rendje módja szerint, kigondoltam mi legyen a neve a fiamnak. Igen. Mert teljesen biztos voltam benne, hogy fiú lesz. Bár nem tudták még akkoriban megmondani, de én tudtam. Ezt is. Annyira biztos voltam benne, hogy lány nevet nem is találtam olyat, ami tetszett volna. Végül, hogy azért még se maradjak pácban, ha mégis csak lányom lesz, kitaláltam, hogy nekem volt régen két játékbabám, az egyik neve pont jó lesz.

Mikor eljött az idő, megszületett, és fiú lett.

Pár éve, amióta fiatal nők keresnek fel, hogy elmondják, hogy nem jön össze a gyermek, azon gondolkozom, hogyan legyek hiteles, amikor bíztatni akarom őket.

Hisz nekem, elsőre sikerült, ők meg már legtöbbször túl vannak árkon, bokron, minden féle beavatkozáson.

Hogyan vagyok hiteles? Amikor arra gondoltam, hogy nagyon szeretnék egy kisbabát, kétség nem fért hozzá, hogy így lesz. Ez egy különös érzés, ami itt a mellkasom középen keletkezik. Ide, már egy fikarcnyi hitetlenség se fért be.

Ezt, az érzést tudom elmesélni. És a történetek gyógyítanak. Hitet és reményt adnak.

És igen, én megterveztem a babámat. De nem a fejemben… hanem a lelkemben és a szívemben…

Bánfi Andrea ©