Jó, akkor álmodjunk tovább!
Gondolatmozdító, Történetek

Jó, akkor álmodjunk tovább!

A példaképek  időről időre változnak. A jövő, és főleg, gyermekeink jövője, nem csak a szülő felelőssége, hanem minden felnőtté is.

Milyen példával járunk elöl? Napjaink etalonja elfogadható jövőideának?

Nagy a káosz, nem egyértelműek a követendő példák. Tegyünk rendet benne!

Mai mesélőm, Kreidl Csaba, aki lefutotta a 246 kilométeres távot Athén és Spárta között.

„Ott állok az éjszaka közepén, Görögországban egy hegytetőn, és lépni sem tudok.

Kész! Begörcsöltek a lábizmaim. Ilyenkor az ember agya egyfolytában azt mondja, „állj meg, állj meg”. A szíve azonban nem engedi megállni, folyamatosan küzd a továbbhaladásért.

Annyira erősen hiszek abban, hogy célba fogok érni, hogy meg se fordult a fejemben a feladás gondolata.

Általában nagyon kevesen érünk be, akiben megfordul egy pillanatig is, hogy nem sikerülhet a verseny teljesítése, az  elhullik. 

Mindig hittem abban, hogy a dolgok jóra fordulnak, és hogy nekem sikerülhet.

Nagyon pici kis faluban nőttem fel. Nem akartam megváltani a világot, de mindig volt előttem olyan cél, ami motivált, soha nem tudtam cél nélkül élni.

Mindent saját erőmből értem el, senki nem segítette a felkészülésemet.

Sok fiatalban az életcélt nem látom, bolyonganak a világban, nem érdekli őket, hogy mi lesz holnap.

Sokan túlságosan elnézőek magukkal szemben. Feláldoznak bizonyos dolgokat a könnyebbségekért. Engem úgy nevelt anyám, hogy első a kötelesség/tanulás/munka, aztán jöhet a játék/szórakozás. Ezt otthonról hoztam.

Nincs olyan, hogy „nem tudom megoldani”, akár egy nehéz versenyen vagyok, akár családi gondokkal küzdök, akár a munkámmal… én nem érzem soha azt, hogy nem tudom megoldani. Addig megyek, amíg találok megoldást.

Én így tudom megcsinálni ezeket a hosszú versenyeket is. Soha nem érzem egy percig sem, hogy feladom.

Van olyan, hogy futok, már éjszaka van, és olyan fájdalmaim vannak, amiktől úgy érzem, nem tudok egy lépést sem tovább menni… …és még van hátra 100km.

Vannak pillanatok, amikor a darabjaimra hullok szét, de újra fel kell építenem magam. Én azt szeretem ebben az ultrafutásban, hogy mindig más emberként érek célba, mint ahogy elindultam.

Az ember szeretne hős lenni. 

Valamivel kitűnni a többiek közül. Ezzel lehetne megközelíteni a mai gyermekeket. Ezt az érzést beléjük ültetni…

Meghívtak egy iskolába, hogy beszéljek a versenyről. Nem hittem volna, hogy érdekli a mai gyereket egy ilyen dolog, ami a szenvedésről szól, hiszen ez nem egy látványos sport. Az lett a vége, hogy 10 perccel a kicsöngetés után én szóltam, hogy vége az órának.

A gyerekek csöndben ültek, mondta is az osztályfőnökük, hogy még sosem látta őket ennyire koncentrálni valamire.

Úgy élem az életemet, hogy ha egyszer megöregszem, a gyerekeim azt tudják mondani, hogy igen, az én apám volt valaki, mert véghezvitt olyan dolgokat, amire csak kevesen képesek.

A hős bennünk él, már akkor is, amikor elindulunk az életünk útján. Mindenkiben benne van, de nem mindenki találja meg magában. 

Ki miben lesz hős? Nem kell feltétlenül hatalmas dolgokra gondolni. Valaki abban, hogy tisztességesen felnevel 2 gyermeket.

A mai világban már nagyon nehéz ezt megérteni, mert a kis dolgok senkit nem érdekelnek.

Mi az etalon? Különböző milliomos, milliárdos házaspárok életét követi mindenki, milyen luxusautókkal mászkálnak, milyen ruhákban, milyen ékszerekkel…

Budapesten, amikor átadtam a kerekesszékes versenyzőknek a díjakat, a sírás fojtogatott. 

Lementem a színpadról a mozgássérült gyerekekhez, és amikor átadtam a díjat,  megkérdezte egy kislány, hogy készíthet-e egy közös képet velem.

Ki vagyok én hozzá képest? Az ő élete tényleg tönkre mehetne, de nem engedi. Nap, mint nap küzd, harcol.

Mindenkiben benne van a hős, csak van, akit ez nem érdekel. Sokan vannak, akik nem hisznek saját magukban.  Eleve úgy kezdenek bele mindenbe, hogy „úgysem fog sikerüli”.

Ez olyan, mint a vicc, a nyuszikáról meg a fűnyíróról…

Sok ember azt mondja, hogy ebben a világban már nem lehet érvényesülni munkával, tanulással.

Ne gondolja ezt senki, mert ezek csak villámkarrierek.

Ha tanulsz, tapasztalatokat gyűjtesz, végigjárod a lépcsőfokokat, és úgy érsz el egy bizonyos szintre, hogy megfelelő érettséggel, megfelelő tudással rendelkezel, akkor mindig te leszel az a biztos pont, akire számítani fognak.

Az emberek bele vannak süppedve a hétköznapokba. Szükség van olyan kisebb-nagyobb sikerekre, amik kiragadják őket ebből.

Valami értelme kell, hogy legyen annak, amit csinálsz… Ezért kezdtem el olyan dolgot csinálni, ami megadja ezt az érzést… …hogy alkossak, létrehozzak valamit…

A futás általában fáj, kellemetlen. Este szitáló esőben, szélben, hidegben nehéz elindulni, futni 2,5 órát, fejlámpával… Mégsem hagyok ki edzést soha. Nincs olyan, hogy „Á, ma nincs kedvem”, mert akkor holnap sem lesz kedvem, értelme az egésznek.

A futás nagyon sokat segít a munkámban is, mert levezeti a feszültséget, és feltölt energiával. Egészen másképp indulok reggel dolgozni.

Nagyon későn kezdtem a futást, 2010-ben.

Véletlenül cseppentem bele, a feleségem akart futni. Szeptember végén el kezdtünk kocogni, elkísértem, hogy ne egyedül menjen. Úgy alakult, hogy Ő megbetegedett, így az ő rajtszámával mentem oda, meg legyen a család becsülete, ezért indulok. „Na, jövőre ki akarja lefutni a teljes maratont?” Jelentkeztem: ha már itt vagyok, csináljam komolyan. Annak ellenére, hogy nem tartoztam senkinek felelősséggel, ezért úgy döntöttem, hogy ha én egyszer feltettem, akkor feltettem, és ott leszek.

És akkor ott azt mondtam, hogy jó, akkor álmodjunk tovább, és tűztem ki mindig nagyobb és nagyobb célokat.

A futás a legegyszerűbb dolog a világon. Mindenki tud futni. Ki rövidebb, ki hosszabb távot, ki lassabban, ki gyorsabban… ebből lehet építkezni. Nagyon gyorsan lehet benne fejlődni.

Van, amikor a futás nekem is nagyon rosszul megy, nekem is nagyon rossz érzés, és szenvedek végig. De van, amikor könnyebben és jól érzem magam, érzem, hogy jó futni.

Nem akarsz kiszállni, mert ad valami pluszt az ember életéhez. 

Vannak nagyon nehéz dolgok is. 

Eltört a sarkam, tavaly szilveszter napján…

Nekem akkor azt mondták, hogy „itt a vége”. Közölte a főorvos, hogy „ennyi, Csaba, be kell fejezni”.

A törésemtől kezdve mindennap úszni jártam, kerékpároztam, az edzőteremben, súlyzós edzéseket csináltam. Letelt a 8 hét, és újra felvettem a futócipőmet. Én soha nem futok futópadon, de akkor nem akartam kimenni, mert nem tudtam, hogy mi lesz a következménye. Felálltam egy futópadra, elkezdtem szép lassan kocogni, és futottam 10 km-t elsőre. Futottam másnap is, és a következő héten már a szabadban voltam. 2 hónap múlva körbefutottam a Balatont (220km),  szeptemberben pedig célba értem a Spartathlonon (246 km).

Tegnap voltam az említett orvosnál, nem akarta elhinni.

Számomra nincs lehetelen, ha valamiben hiszek, azt véghezviszem.”

Sokféle információ zúdul ránk, valósak és hamisak, használhatók és feleslegesek, építőjellegűek és rombolók… Sok lehetőség közül választhatunk.

A jövődet azonban Te határozod meg. A jó döntés nem csak jog, hanem kötelesség is.

A döntés, felelősség, igen. Kihat a jövődre, a gyermekeid jövőjére, az ország jövőjére, az egész világ jövőjére…

A döntésben erő van.

Amikor ott vagy annál a bizonyos pontnál, ami pokoli nehéz… Megfordul a fejedben a feladás gondolata, vagy addig mész, amíg találsz megoldást?

Nagyon szépen köszönöm Csabának, hogy megosztotta velünk életének, egyik legfontosabb mondanivalóját!

Bánfi Andrea ©