Győzz Te is!
Gondolatmozdító, Sztori

Győzz Te is!

Szeretek kirándulni! Szeretem belélegezni a természet illatát, hallgatni a madarak hangját, a bőrömön érezni a nap melegét. Ezt a harmóniát csak itt kapom meg.

Minden család életében vannak szokások, nálunk az, hogy eltévedünk.

Egy nagyobb kirándulásunk alkalmával sikerült az eltévedéseink csúcsára jutnunk. Szó szerint. Egy magas szikla szélén  találtuk magunkat.

Hatalmas szakadék tátongott előttünk, egyre magasabbra hágott az adrenalin.

A helyzetet megspékelte, hogy már esteledett, és jó messze voltunk az autótól.

Leültem és mozdulni sem tudtam. Másodszor történt meg velem, hogy a pánik úrrá lesz fölöttem. Az egy másik hegyen történ. Úgy tűnik nem bírom a szédítő magasságot…

A félelem egyre jobban belepasszírozott a sziklába. Nem bírtam megmozdulni. Csapatunk többi tagja fiúkból és férfiakból állt, nem tudtak velem mit kezdeni.

Azt hiszem suttogva sikítottam, hogy „hívjátok a mentőhelikoptert, mert nem megyek innen sehova”.  Nem hittek nekem, pedig teljesen komolyan gondoltam.

Ez ébresztett fel. A saját néma hangom, és az, amikor megláttam magam, a többiek szemében.

Ebben a pillanatban tudtam, hogy vagy összeszedem magam, vagy összeszedem magam.

Nem volt más választásom.

Pontosabban, “nem AKARTAM mást választani”.

Figyeltem a légzésemet. Ezt tanultam. Magamtól. „Lassíts” – diktáltam magamnak – „Lélegezz lassan!”

Erőltettem, hogy megmozduljak, és négykézláb indultam befelé, egy elképzelt, reményt adó ösvény felé.

Minden mozdulat komisz módon lassú volt. Pedig rohanni akartam. Mint az álomban. Futni akarok, és nem megy. Menekülni akarok, és alig tudok megmozdulni.

Nem adtam fel. „Lélegezz és mássz!” „Lélegezz és mássz!” „Gyerünk!” Nagyon kellett a bíztatás.

Amikor végre az erdő szélére értem, felálltam. Remegett minden porcikám. Nem mintha elfáradtam volna ezen a két méteren, de a félelem apró darabokra trancsírozta az energiámat.

Találkoztam a pánikkal. Akár kezet is rázhattunk volna, mint régi jó ismerősök.

Az az igazság, hogy Őfelsége, senkit nem kímél. Váratlanul és felkészületlenül érkeztem a komfortzónám határához, és ezért kiütött.

A pánik nem az újkor „betegsége”. Régen is volt ilyen, de ma, összeillesztettek pár tünetet, és elnevezték: pánik lett a neve.

Általában rettenetesen érezzük magunkat, amikor egy rossz hangzású diagnózissal találkozunk, de tekintsünk rá másként!

Mint egy állapotra, ami elmúlik. És mint egy jelzésre, ami figyelmeztet, hogy valamit meg kell oldanunk.

Rosszul kezeljük a hirtelen felmerülő akadályokat.

Pedig csak a félelem terít le, nem a valódi helyzet.

Ha ott fent, a szikla szélén, nem kezdek el tudatosan lélegezni, akkor elrabolja az elmémet a pánik. Mert azt, el tudja rabolni. És máris az övé vagyok, ő irányít.

Amikor egy félelmetes helyzetben megtorpantunk, azt hisszük, hogy nincs választásunk.

Pedig az mindig van!

Szemléletváltással, megfelelő reakciókkal, odavaló cselekvéssel, erre alkalmas godolkodással befolyásolhatjuk a hétköznapok viharait, a sötét felhőként tornyosuló konfliktusokat, vagy a lehetetlennek tűnő helyzeteket.

Bármit!

Akarj jól élni, tanulj meg másként gondolkodni!

Bánfi Andrea ©