Bal kézzel is?
Gondolatmozdító, Hangos

Bal kézzel is?

„Nagy hatalma van a valódi történeteknek …

Elűzi az unalmat, a csüggedést, felserkenti az erőtleneket, lecsillapítja a nyughatatlanokat és mindenre megadja a választ, még arra is, amit senki meg nem kérdezett.”

 „Hunyd le az egyik szemedet, és figyelj, hogy mit látsz…”

Arányok, perspektívák, a fények játékai… Épp egy nagy tölgyfa arányait figyeltük meg. Rajzolni tanítok. Tízen voltunk kint a téren, és épp azt mutatom meg, mit tegyenek, hogy jól sikerüljön a rajz. Hogy lássák a fát olyannak, amilyen…

A grafitceruza hegye serceg a papíron, amikor először találkoznak. Még nagyon rányomom, még izgulok, talán még kicsit remeg is a kezem. Még nem tudom, tetszik-e majd, ami lesz belőle. Minél többet rajzolok, annál magabiztosabban halad a ceruzám. Ilyenek voltak az első mozdulataim. Aztán már táncol, nem gondolkozik, csak figyel, néz, és rajzol. Nem emeli fel közben a hegyét, rajta tartja, és folytatja. Aztán meg felemeli, és máshol érinti meg, máshol húz nyomot maga után.

A papíron egy fa körvonalai formálódnak. Kint ülök az udvaron, egy hatalmas tölgyfa előtt. Ölemben a rajztábla, rácsíptetve a rajzpapír. Kicsit sután, nehézkesen mozdul a ceruzám ma, nem a megszokott rutinnal, most inkább akadozik, darabosan döcög előre centiről centire.

Ránézek a fára, újra a papírra… Hát nem vagyok megelégedve. Finoman nyomom rá a ceruzát, hogy javíthassam.

Rajzolok tovább, kitartóan. De nem, ez nem az, amit megszoktam magamtól. Ezek nem azok a vonalak, amit látni akarok… A ceruza hegye egyre mélyebbre nyomódik a papírra. Ezt már nem fogom tudni nyomtalanul eltüntetni, még radírral sem. Ezt már a düh rajzolta le.

Mennyi időm van még? Körülnézek, hol tartanak a többiek. Magamra szólok, nyugi van, nem szakadt le az ég. Pedig én egy kicsit ezt érzem. Nézem a fát. Szinte könyörögve nézem. Aztán titokban rákacsintok. Gyerünk, mutasd meg magad abban a formában, hogy le tudjalak rajzolni. De a fa nem moccan, én meg ott ülök, egyre szerencsétlenebbnek érzem magam. Én, a jó rajzos.

Hopp, eszembe jut valami, arrébb is ülhetek. Hátha egy másik szemszögből jobb lesz. De csalódott leszek, mert innen nézve sem tűnik másnak. Új lapot veszek elő. Nem számít, hogy most kezdek neki, jó rajzoló vagyok, gyors vagyok, hamar ráérzek, meglesz az! A grafit hegye karcos hangon siklik a papíron, és alakul a fa. Ez már jobb. Egész tetszetős. Mozdulataim gyorsabbak már, mint az előbb, de a darabosság még mindig akadályoz.

Hátradőlök, megnézem, nagyjából kész a fa.

Ez már jobban illik hozzám, bár nem az igazi.

Mindig jó voltam rajzból. Több kiállításon is részt vettem gyermekként, versenyeket nyertem. A térlátásom különösen jó, emlékszem, egyszer bevittem rajzórára azt a pár rajzot, amit otthon készítettem. Nem szorgalmi feladat volt. Azért rajzoltam, mert élveztem, ahogy a nagy kockából kivághatom a kisebb kockákat, mindenféle elrendezésben. Ezt nem felejtem el. Hogy is felejthetném el, Zsuzsa néni büszke nézését, és azt, ahogy az egész osztály előtt megdicsért.

Azt nem tudom pontosan, hogy mikor vettem ceruzát legelőször a kezembe, de arra tisztán emlékszem, hogy imádtam a színeket. A kedvencem, a zsenge fű színének a zöldje volt. Az mindig felvidított, mert olyan friss, olyan élénk, olyan kis virgonc volt.

De most, nincs, ami felvidítson. Most csak fekete grafittal rajzolhatok, nem vihetek bele színt, ami egy kicsit jobb kedvre deríthetne, lelket önthetne belém…

Kicsöngetnek. Nincs tovább. Se para, se idegesség.

A csengő eldöntötte, itt a vége. Leteszem a ceruzát, lassú mozdulattal felemelem a tábláról a lapot, utoljára megnézem a fát…

A fát, ami ma kitolt velem. A fát, amit most gyűlölök, mert elrontotta a kedvemet. Mert ez nem én vagyok. Ez nagyon, nagyon nehéz érzés…

És azt hittem, itt a vége, mert, hogy ezt az állapotot, már nem überelheti semmi. Tévedtem.

Egy héttel később, amikor ott ültünk a rajzteremben, és a tanárnő kiosztotta a múlt órán rajzolt fákat.

Azt a fát!

A fa alatt, ott éktelenkedett egy hatalmas kettes. Megfordult velem a világ. Soha nem kaptam még kettest rajzra. Soha. Csak ötösöket. Mert én egy ötös rajzoló voltam. Most akkor soha többé nem tudok rajzolni? Kettessel nem vehetem újra a kezembe a ceruzát. Elmúlt a rajztudásom…?

Nem lehet. Szégyent hoztam magamra, és az apura, aki maga is rajztanár…

Az elismerésemért küzdöttem, hát felálltam, kimentem a tanári asztalhoz. Amint közeledtem, az egész olyan lett, mint egy lassított felvétel… Figyeltem, ahogy a naplót böngészi, a csontos kezeit, az öreg, ráncos arcát, és az összeszűkült szemeit.

Ő volt, maga az ellenség! De ki kellett állnom önmagamért!

„Tanárnő, ezt a rajzot, bal kézzel rajzoltam”. Rám se nézett, úgy lökte vissza a választ: „Bal kézzel is kell tudni rajzolni”. És beírta a kettest.

Az emlék letaglózó hatása mára elmúlt. A rajz iránti szeretetem megmaradt, mert mélyen bennem él, és ezt nem veheti el tőlem soha senki…

Visszatekintve, azért még most is egy kicsit megborzongok arra az emlékre, ahogy fel sem néz a naplóból, csak szenvtelenül bekanyarintja a kettest.

Igen, akkor, ott, önkéntelenül is, de megérintettem JOBB karomat… ami a vállamtól, a csuklómig be volt gipszelve…”

Bánfi Andrea ©