A felhők titkai
Gondolatmozdító, Hangos

A felhők titkai

„Nagy hatalma van a valódi történeteknek …

Elűzi az unalmat, a csüggedést, felserkenti az erőtleneket, lecsillapítja a nyughatatlanokat és mindenre megadja a választ, még arra is, amit senki meg nem kérdezett.”

“Szakad az eső, a szobámból figyelem, ahogy folyik le, végig az ablaküvegen…

Szeretem, amikor esik. Valahogy megnyugtat.

Azt is szeretem, mikor dörög az ég. Eszembe jut, hogy egyszer, olyan 12 éves lehettem, a lépcsőház kapujában álltunk, mert odazavart az eső bennünket. Haza nem akartunk menni, hát ott vártuk, hogy kisüssön a nap.

Öten ácsorogtunk ott, volt velünk két kisebb is, ikrek voltak. Úgy hasonlítottak egymásra, mint két pulykatojás. Tiszta petty volt az arcuk, tele voltak szeplővel. Amolyan kis ördögfiókák voltak, akik minden rosszalkodásban részt vettek. Sokszor hallottuk a lépcsőházban, hogy a szüleik igen hangosan próbálják rendreutasítani őket. Most azonban, ezek a kis vásott kölykök, minden villámlásra és dörgésre összerezzentek. Álmélkodva figyeltem őket. Én sosem féltem a dörgéstől… de lehet, hogy így születtem.

Hátukat begörbítették, vállukat felhúzták, szemüket összeszorították. Egyikük, még a fülét is betapasztotta a tenyereivel. „Féltek?”  Kérdeztem, mert biztosra akartam menni. „Aha”

Pontosabb választ, nem is kaphattam volna. Leguggoltam eléjük, összeterelgettem és átnyaláboltam őket. „Nyugi van, na! Tudtátok-e, hogy van egy titok a dörgésről, amit most, ha nagyon figyeltek, akkor elárulhatok nektek?”

Előbb óriásira nőtt, aztán kikerekedett két pár, mély barna színű gyermekszem, és belekapaszkodott azonnal az én kis titkomba.

Még nem tudtam, hogy mit fogok mondani, de meg akartam őket nyugtatni. Akkor halkan, egészen halkan, ahogyan csak a titkokat szokták súgni, elkezdtem:

“A felhők között, van fent, egy hatalmas nagy játszótér. A felhők ilyenkor futkároznak, virgonckodnak, és összeütköznek, bumm! Aztán meg egy nagyot kacagnak, akkor meg villámlik…”

Nevetve összecsaptam a tenyeremet.  Aztán megint, bumm! És újra, bumm…

Velem együtt kezdtek tapsikolni, és egyre hangosabban kezdtük el kiabálni, hogy „bumm”… aztán megint, hogy „bumm”…

Kezeinkből kis csészét formálva kiléptünk az esőre. Hagytuk, hogy teleessen, miközben néztük a felhőket. Már alig vártuk, hogy újra dörögjön, és szórja a villámait az ég, hogy belekiabálhassuk a város csöndjébe, hogy „bumm”…

Még az arcunkon is végigfolyt a víz… mint az ablakon, most.

Jó kis móka volt.

Azzal lett vége, hogy az anyukájuk kétségbeesett futással megjelent, felkapta az ikreket, miközben dohogott magába, „hogy lehet ennyi eszem, nekem, a nagylánynak…”

Az ikrek közül, az egyik, aki az anya hónalja alól hátrafelé kukucskált, rám kacsintott, összecsapta a tenyereit, „bumm” kiáltotta, és egy jó nagyot kacagott… aztán becsapódott a bejárati ajtó, és ők eltűntek mögötte.

Igen, a felnőttek nem mindig értenek meg mindent. És képesek bármikor, bármit elrontani.

Mert a felnőttek nagyok és óriások lettek, és túlságosan megkomolyodtak, és elfelejtették, hogy amikor dörög, ott fent, elkezdődött a játék… és amikor villámlik? Akkor éppen jót nevetnek a felhők…

Azóta amikor esik, eszembe jut ez a délután, nagyon sokszor, ilyenkor elmosolyodok. Mi tudjuk a titkot. És amikor egy titokra fény derül, az egy kicsit olyan, mint egy varázslat.

És a varázslatot mindig meg lehet csinálni. Mindegy, hogy az ember hány éves…”

Bánfi Andrea ©